Ez a TikiWiki 1.9.7 -Sirius- © 2002–2006 fejleszti a Tiki közösség 2019.01.20., Vasárnap [12:43 UTC]
Főmenü
Nyelv: hu
kinyomtatom
Magyar




Megvilágosodás? Mi az?

Egy koldus ült az út mentén, több mint 30 éven át. Arra ment egy idegen.

- Adna egy kis pénzt? – motyogta a koldus, és gépiesen tartotta oda kalapját.

- Nincs mit adnom - felelte az idegen. Aztán megkérdezte: - Min ülsz?

- Ó, ez csak egy régi láda. Amióta az eszemet tudom, ezen ücsörgök itt.

- Belenéztél már valaha is abba a ládába?

- Nem. Minek is néztem volna? Nincs benne semmi.

- Nézz csak bele!

A koldus nagy nehezen fölfeszítette a láda tetejét. Megdöbbenve, hitetlenkedve, majd megmámorosodva konstatálta, hogy a láda tele van arannyal.

Én vagyok az idegen, akinek nincs mit adnia, és aki azt sürgeti, hogy nézd meg, mi van belül. Ám ne valamilyen ládába nézz bele! A kincs még közelebb van hozzád: önmagadban!

Szinte hallom, amint mondod: „Csakhogy én nem vagyok koldus!” Valójában mindenki koldus, aki még nem találta meg igazi gazdagságát – a Lét sugárzó boldogságát, és az ezzel járó mély, rendíthetetlen békét -, bármilyen anyagi bőségben éljen is. Az emberek kívül keresik az élvezet és a kielégülés morzsáit – a megbecsülést, a biztonságot vagy a szeretetet -, miközben belül kincset őriznek, amely nemcsak hogy tartalmazza az előbbieket, hanem még mérhetetlenül hatalmasabb is, mint bármi, amit a világ kínálhat!

A „megvilágosodás” szó valamiféle emberfeletti teljesítményre utal, és az ego szereti is ily módon láttatni azt. Valójában a „megvilágosodottság” a természetes állapotod, amelyben átérzed egységedet a Léttel. Egységben vagy valamivel, ami mérhetetlen és elpusztíthatatlan, valamivel, ami – paradoxnak tűnő módon – lényegében te magad vagy, és ugyanakkor az mégis sokkal nagyobb nálad. Ez azt jelenti, hogy megtalálhatod az elnevezésen és a formán túli, igaz természetedet. Az egység érzékelésére való képtelenség az önmagadtól és a körülötted lévő világtól való elkülönültség illúzióját okozza. Ekkor – tudatosan vagy tudattalanul – elkülönült részként éled meg önmagad. Ebből származik a félelem, amely mindennapossá teszi a külső és belső konfliktusokat.

Tetszik nekem Buddha egyszerű meghatározása: a megvilágosodás „a szenvedés vége”. Ebben ugyebár nincs semmi emberfölötti. Definícióként ez természetesen így nem elegendő, hiszen csak azt közli, hogy mi nem a megvilágosodás, azaz a nem szenvedés. De mi marad, amikor nincs többé szenvedés? Buddha erről nem szól, és ez annyit jelent, hogy erre neked magadnak kell rájönnöd. Ő negatív meghatározást használ, hogy az elme ne alkothasson belőle valamit, amiben hihet, ne nagyíthassa föl valami emberfeletti teljesítménnyé, olyan céllá, amelyet lehetetlenség elérned. Óvintézkedései ellenére Buddha követőinek nagy része még ma is azt hiszi, hogy a megvilágosodás csak Buddha számára volt lehetséges, számukra nem vagy legalábbis nem ebben az életben.

Azt a szót használtad, hogy Lét. Megmagyaráznád, hogy mit értesz ezen a kifejezésen?

A Lét az örökkévaló, mindig jelen lévő, egyetlen élet, túl az élet számtalan formáján, amelyek alá vannak vetve a születésnek és a halálnak. A Lét azonban nemcsak túl van minden formán, hanem mélyen benne is él minden formában, mint legbelső, láthatatlan és elpusztíthatatlan lényeg. Ez azt jelenti, hogy legmélyebb énedként, igaz természetedként el is érhető számodra. De ne törekedj arra, hogy felfogd az elméddel! Ne próbáld megérteni! Csak akkor ismerheted meg, amikor az elme elcsitul. Amikor te jelen vagy, amikor figyelmed teljesen és intenzíven a mostban van, akkor lehet a Létet érezni, de gondolatilag soha nem lehet megérteni. A megvilágosodás azt jelenti, hogy újra tudatosul benned a Lét, és az „érző fölismerés” állapotában élsz.

Amikor azt mondod, hogy Lét, akkor Istenről beszélsz? Ha igen, akkor miért nem mondod ezt ki?

Az Isten szó, évezredek helytelen használata révén, értelmét vesztette. Előfordul, hogy használom, de takarékosan bánok vele. Helytelen használaton azt értem, hogy olyan emberek, akik soha, még csak be sem pillantottak a megszenteltség birodalmába, és nem tapasztalták meg az Isten szó mögött rejlő határtalanságot, oly nagy meggyőződéssel alkalmazzák ezt a szót, mintha pontosan tudnák, hogy miről is beszélnek. Vagy érvelnek ellene, mintha tudnák, mintha tudnák, hogy mi is az, amit visszautasítanak. Ez a helytelen használat képtelen hitrendszereknek, állításoknak és az ego teremtette téveszméknek ad teret. Ilyenek például: „Az én Istenem - vagy a mi Istenünk - az egyetlen igaz Isten, a ti Istenetek viszont hamis”; vagy Nietzsche híres kijelentése: „Isten meghalt”.

Az Isten szó zárt fogalommá vált. Abban a pillanatban, ahogy az emberek ezt a szót kimondják, elméjükben egy mentális képet alkotnak. Lehet ugyan, hogy már nem egy fehér szakállú öregemberről, de még mindig egy rajtuk kívül álló valakiről vagy valamiről - és szinte mindig egy hímnemű valakiről vagy valamiről.

Sem az Isten, sem a Lét, sem bármilyen más szó nem képes meghatározni vagy megmagyarázni a szó mögött rejlő kimondhatatlan valóságot. Így az egyetlen fontos kérdés, hogy vajon a szó segítség vagy akadály-e számodra abban, hogy megtapasztald azt, amire az irányul? Vajon túlmutat-e önmagán, afelé a meghatározatlan valóság felé, amiről beszélek, vagy esetleg túlságosan is könnyen kínálja önmagát ahhoz, hogy a fogalom ne legyen több egy, a fejedben fészkelő gondolatnál, egy mentális bálványnál?

A Lét szó nem magyaráz meg semmit, ahogy az Isten szó sem. A Lét kifejezésnek viszont előnye, hogy nyitott fogalom. Nem csökkenti le a végtelen láthatatlant valami véges lénnyé. Lehetetlen mentális képet alkotni róla. Senki nem nevezheti ki magát a Lét egyedüli birtokosának. Ez a te igazi lényeged, ami jelenléted érzésén keresztül megtapasztalható számodra. Ez annak az én vagyoknak a felismerése, amely megelőzi az ez vagy az vagyokot. Csak egy kis lépés választja el tehát a Lét szót a Lét megtapasztalásától.

Mi a legnagyobb akadálya annak, hogy megtapasztaljuk ezt a valóságot?

Az elmével való azonosulás, ami a gondolkodást kényszerré teszi. A gondolkodás megszakításának képtelensége rettenetes csapás, ám a legtöbben nincsenek ennek tudatában, mert majdnem mindenki szenved tőle, és emiatt ezt tartják normálisnak. Ez a szakadatlan mentális zaj akadályoz meg abban, hogy megleld a belső csönd birodalmát, amely pedig elválaszthatatlan a Léttől. Az elme egy hamis énképet is létrehoz, ami a félelem és a szenvedés árnyékát veti rád. Később majd mindezt részletesen áttekintjük.

Descartes, a filozófus, azt hitte, hogy a legalapvetőbb igazságra jött rá, amikor híres kijelentését tette: „Gondolkodom, tehát vagyok.” Valójában a legalapvetőbb hibát foglalta szavakba: a gondolkodás azonosítását a Léttel és az identitás azonosítását a gondolkodással. A kényszeres gondolkodó – és ez majdnem mindenkire vonatkozik – a látszólagos elkülönültség állapotában, a folyamatos problémák és konfliktusok őrülten bonyolult rendszerében él. Olyan világban, amely az elme egyre nagyobb mértékű fragmentálódását – részekre szakadozását – tükrözi. A megvilágosodás a teljesség, az „egyben levés” állapota és ily módon a lelki békéé is. „Egyben vagy” a világgal, tehát az élet megnyilvánult arculatával, és „egyben vagy” legmélyebb éneddel és a megnyilvánulatlan élettel. Összegezve: egységben vagy a Léttel. A megvilágosodás nem csak a szenvedésnek és az állandó külső és belső konfliktusoknak vet véget, hanem a szakadatlan gondolkodás rettenetes rabságának is. Micsoda hihetetlen fölszabadulás ez!

Az elméddel való azonosulás a fogalmak, jelölések, képek, szavak, értékítéletek és definíciók át nem látszó paravánját vonja eléd, amely aztán minden igazi kapcsolatot megakadályoz. Beékelődik önmagad és belső éned, önmagad és embertársaid, önmagad és a természet, önmagad és Isten közé. Ez a gondolatparaván szüli az elkülönültség illúzióját, azt a téveszmét, hogy vagy te és van a teljesen különálló „másik”. Így aztán elfejelted az alapvető tényt, hogy a fizikai megjelenés és az elkülönült formák szintje alatt valójában egy vagy mindennel, ami van. Az „elfelejted” alatt azt értem, hogy ezt az egységet már nem érzed nyilvánvaló realitásnak. Elhiszed tán, de már nem tudod. A hit vigasztaló lehet. Csak a saját megtapasztalásod teszi azonban fölszabadítóvá!

A gondolkodás betegséggé vált. Betegség akkor jelenik meg, amikor az egyensúly fölborul. Semmi baj pl. azzal, hogy a sejtek osztódnak és szaporodnak a testben. Ám amikor ez a teljes szervezetről tudomást nem véve történik, akkor a sejtek elburjánzanak, mi pedig megbetegszünk. Megfelelően használva az elme elsőrangú eszköz! Helytelen használattal azonban rendkívül rombolóvá válik! Pontosabban fogalmazva: nem is elsősorban arról van szó, hogy rosszul használod elmédet, hanem, hogy általában egyáltalán nem használod. Ő használ téged! Ez a betegség! Azt hiszed, hogy te vagy az elméd! Ez a tévhit! Az eszköz átvette a hatalmat…

…Ez majdnem olyan, mintha tudtodon kívül megszállott lennél, és a téged megszálló lényről azt hinnéd, hogy az te vagy. A szabadság kezdete annak fölismerése, hogy te nem a megszálló lény, tehát nem a gondolkodó vagy. Ez az ismeret lehetővé teszi, hogy megfigyeld ezt a lényt. Abban a pillanatban, ahogy elkezded figyelni a gondolkodót, egy magasabb szintű tudatosság kapcsolódik be. Ekkor elkezdesz ráébredni, hogy a gondolaton túl létezik az intelligenciának egy hatalmas birodalma, s hogy a gondolat csak parányi része ennek az intelligenciának. Arra is rájössz, hogy minden, ami igazán számít – a szépség, a szeretet, a kreativitás, az öröm, a lelki béke – az az elmén túli birodalomból származik. Elkezdesz fölébredni.


Szívesen folytatnám még, de kedvcsinálónak szánt irományommal igyekszem a szerzői jogokat is tiszteletben tartani. A mű magyarul az Agykontroll Kft. gondozásában jelent meg 2001-ben.

Készítette: pesz utolsó módosítás: 2006. Augusztus 02., Szerda [13:28:11 UTC] szerző pesz


Online felhasználók
16 online felhasználó
Last Images